2016.02.07. 14:02, Yune
-mondta apám nekem és anyámnak, miközben megsemmisülve, ám valahogy mégis a revans érzésével ültünk a konyhaasztalnál.
Nos, igen, én pedig még mindig nagyon naiv vagyok, akármennyire is azt gondolom magamról, hogy realistán szemlélem a világot. Történt ugyanis, hogy valaki néhány hónapja egy kurva nagyot hazudott nekem, ami olyannyira hihetőnek tűnt, hogy ezzel nem csak nekem okozott sok fejfájást, hanem bizony még szüleimnek is elég nagy lelkiismeret furdalásuk volt (mint az utólag kiderült). Ha egy picivel kisebbet hazudott volna, sokkal elfogadhatóbb lenne a dolog, de ez jelen helyzetben nem így van, és morálisan nagyon nem oké.
Annyiból megértem a hazugságot, hogy az illető nyilván nem akart szégyenkezni (miután hetykén azt mondta, hogy amit most tanulok, az egy sz-a-r, és emellett nem érhetek majd célba), de azt viszont nem értem, hogy mi célja volt vele. Bár nagyon hasonló, amit tanulni akarunk majd, de valószínűleg úgysem fogjuk keresztezni egymás útját, ergo nincs értelme versengeni. Egyébként sem értem ezt a nagy versenyszellemet manapság, szerintem ez az, ami ennyire élhetetlenné teszi azt, amit egyesek "életnek" neveznek.
Az a "baj", hogy én fair játékos vagyok, nagyon sok másik ember pedig nem az. Néha elgondolkozom azon, hogy talán nekem is egy szemét köcsögnek kéne lenni, és jól átvágni mindenki mást azért, hogy előrébb jussak, de aztán egyrészt mindig eszembe jut, hogy ez nem én lennék, másrészt pedig eszembe jut az is, amit nekem valaki még a ballagáskor a tablóképére írt ("Maradj mindig ilyen!").
Nem tagadom, eme kegyetlen nőszemély hazugsága miatt örlődtem is időnként, mert sok szempontból hasonló helyzetben vagyunk, és feljött bennem a gondolat, hogy talán nem nyomom elég keményen a tanulást, a végén pedig elkönyveltem, hogy biztos szar lapokat osztott most nekem az élet, szüleim pedig azért éreztek bűntudatot, mert elküldtek 1 évre ápolást tanulni, mivel látva az ő példáját biztos én is írhattam volna ilyen jó vizsgát, ha nem lennék így lefoglalva.
Persze előbb-utóbb minden felszínre kerül. Miután kiderült egy elég váratlan dolog a felvételivel kapcsolatban, amiről eddig még egyinkünk sem hallott, és gyorsan utánaszámoltunk a pontjainknak, és kibukott az igazság. Nem mondtam meg neki, hogy rájöttem a dologra, úgy gondoltam, jobb lesz, ha csendben hallgatok, majd az élet úgyis igazságot tesz.
Leszögezném, hogy ezzel nekem nem lett jobb semmi, max annyi, hogy úgy érzem, hogy helyre állhat a lelki békém, és nincs velem semmi baj. Talán kicsit így jobban megtanultam a sorok között olvasni, és kezd bennem egyre inkább beigazolódni az is, hogy nekem tényleg olyan területet kell majd választanom, ahol több férfi dolgozik, mert én egyre inkább azt érzem, hogy képtelen vagyok más lányokkal/nőkkel együttműködni. Jobban mondva nagyon kevés olyan lány van, akikkel ilyenekről objektíven tudok beszélni, mert valahogy mindig versengés lesz belőle, amit sosem én kezdeményezek, mert utálok versenyezni. Fiúk meg valahogy ezt nem bonyolítják túl, náluk nem igazán éreztem ezt eddig...